Sült hal... és családi történetek

Bár nem vagyok halimádó, sőt kifejezetten utáltam a halat mindig, de mostanában, hébe-hóba  sült keszeget, rántott pontyot, sült hekket szoktam enni, néha.
/Tengeri herkentyűket soha, még rágondolni, sőt látni sem bírom./

Ritkán, évente mondjuk úgy háromszor eszem halat, ebből egy a karácsony, kettő  a nyaralás.
Idén már ötödször eszem halat, abszolút túlteljesítés, talán öregszem vagy mi.

Most egy ismerőstől kaptunk márnát, még soha nem is láttam, nem hogy ettem volna.
Nos, pont olyan mint a keszeg, méretre is, ízre is.
Kicsit talán ennek több húsa van, mint egy keszegnek.
Természetesen, és az én nagy szerencsémre konyhakészen kaptuk, mert én nem tudok vele mit kezdeni másképp.

Gyerekkoromban, karácsonykor, apukám már két nappal előbb meghozta a halat, mert  szenteste hal nélkül nálunk nem lehetett, és persze élőt. Akkor még csak így lehetett kapni, nem volt szeletben stb.
Két napig úszkált a kádunkban a szerencsétlen. Ott ültem egy kissámlin és néha megsimogattam a hátát, bár viszolyogtam a nyálkás, csúszós bőrétől, néztem ahogy tátog. Tudtam, hogy a boldogtalan pára halálra van ítélve, családomban a felnőttek, mind szerették a halakat.
Aztán 24-én délben megtörtént a főbe kólintás, én persze elbújtam, annyira sajnáltam.
Az egész konyha úszott, míg bontották, szeletelték, halszag és pikkelyek voltak mindenütt, még egy hét múlva is találtunk pikkelyt, a gondos takarítás ellenére is, talán ezért is nem bírtam évtizedekig a halra ránézni sem, no meg a nagymamámtól sem hallottam mást, mint "fúj büdös hal"... stb.
Úgy gondoltam a halaktól jobb, ha tartózkodom.
Felnőtt koromban tudtam meg például, hogy a nagymamám is szerette valamikor a halat egészen addig, amíg a torkán nem akadt egy szálka, na onnantól kezdve soha többet nem ette meg.
Nahát a szálkák, attól én is nagyon féltem, mert kicsi gyerekként láttam a nagynénémet egy családi karácsonykor majdnem megfulladni, kórházi ügyeletre kellett vinni, talán nem is csak a szálkától, bár az is megakadt neki, hanem a rengeteg kenyérbéltől, amit tömtek belé, mondván az majd leviszi.
Volt nagy ribillió.
Na szóval mi egy ilyen család vagyunk, fuldoklósak, mert mindenki egyszerre eszik és közben beszél, és félrenyel, már volt ebből cirkusz húslevesevés közben is, meg görögdinnye evése közben is.
Menthetetlenek vagyunk.

Egyszóval a hal, nekem horror volt mindig.

Ehhez képest, mostanában egész jól esik egy kis sült hal. A sült keszeg is, meg a rántott ponty is, és a halászlé jó csípősen, gyufa tésztával. Na ennyi az én halevésem összesen.
Ez a márna is nagyon finom lett.
15 perccel a sütés előtt jól besóztam, addig odatettem a 2 ujjnyi olajat forrósítani.
Egy nagy tálban 1,5 bögrényi lisztet és 2 ek. pirospaprikát jól összekevertem, jól megforgattam a paprikás lisztben a halszeleteket, jó vastagon tapadjon, és kettesével piros ropogósra sütöttem, szinte végig nagy lángon.
Csak frissen forrón az igazi. Vannak akik puha kenyérrel eszik, tartárral is nagyon jó, én soha semmivel, csak magában.