Nekem mindig anyáknapja van, amikor itt vannak velem a gyerekeim.
Amikor ovódások voltak a gyerekeim, és bármilyen ünnepség volt, anyáknapi, karácsonyi stb. mi voltunk az egyetlenek akik, ahogy megszólaltak szemünk fényei és mondták a versikéket, vagy énekeltek, mi mindig sírtunk, az Édesanyám, az Anyósom és persze én bömböltem a legjobban. Az összes többi anyuka, nagymama boldogan mosolygott, mi is, de mellette sírtunk is mint a záporeső, és ez így volt az iskolai ünnepségeken is az alsó tagozatban, fölsőben már megembereltük magunkat, mégsem járathattuk le sírással-picsogással a gyerekeket.
Anyák napjára
"Az anyák olyanok, hogy maminak
szólítjuk őket, meleg a nyakuk meg a válluk, ahová a fejünket fúrjuk, és jó
szaguk van. Az anyák mindig (mindenkor, bármikor etc.) velünk foglalatoskodnak,
állandóan rajtunk tartják a szemüket és ettől láthatóan boldogok. Boldogok. A
szemük színe olyan, mintha az ég be volna borulva, de mégis ragyogna a Nap.
Nevetős szemük mélyén - később - meglátjuk a szomorúságot is, az állandó,
kiapadhatatlan és eltörülhetetlen fájdalmat, amelyről nem tudjuk, mire
vonatkozik, hacsak nem magára a nevetésre. Enni adnak, inni adnak, puszit
adnak. (...) Vagy arra ébredünk, hogy ülnek az ágyunk szélén, és fogják a
kezünket. Vagy pihekönnyű tenyerüket a mellkasunkhoz tartják, a szívverésünkön,
és így ébredünk. Akárhogy is, amikor kinyitjuk a szemünket, az ő arcuk tölti be
az egész látható teret. A világot. Később lesz egy rövid szakasz, amikor nem
szeretjük (a falnak megyünk tőle), ha hozzánk érnek. Nem kell ezt kimondanunk,
tudni fogják, érezni, és megtorpannak az ajtóban, ezt még mi nem látjuk, és azt
sem, hogy onnét hosszan és kedvtelve kémlelnek minket, (...) mi még az álmok
ködében úszunk, amikor puhán, aranylón, mintha angyalhangot hallanánk, valami
gyönyörűségeset, puhán, suhogva, igen, a nevünket, egy angyal rebegi el a
nevünket, az első nyújtózkodást megelőző rebbenésünkre az anyák is rebbennek,
elrebbennek, vissza abba az életükbe, amelybe nincs belátásunk, árnyékos vidék,
és amely igazán sosem érdekelt bennünket, halljuk a nevünket az égből.
(Esterházy Péter)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése