Titu ma 10 éves... szépséges szülinaposunk

Titu története

Titut pénzért vettük, mert mindenáron szerettünk volna egy brit cicát, mert annyira tetszett és ma is tetszik ez a fajta, mert akkor még kezdő állatbarátok voltunk, mert akkor még gőzünk nem volt, hogy a menhelyek és a világ tele vannak nyomorult kóbor macskákkal, na azóta ezt a vonalat is pótoltuk Szaftival és Csinivel, Falat kiskutyánkkal és Cindy nagykutyánkkal, aki valójában nem a miénk, kölcsönbe kaptuk, de a nagy kert miatt kikönyörögtük, hogy nálunk maradhasson /alkalomadtán majd az ő regényes történetüket is megírom/.
A férjem soha nem akart állatot a budapesti lakásba, a kisebbik gyerekem hiába könyörgött hosszú éveken át, az apja hajthatatlan volt, könyörgött nekem is, bár én többször már-már hajlottam a dolog felé, egyszer már majdnem megvettem  egy macskaágyat is, meg tálkát is, holott macska még kilátásban sem volt. Így huzakodtunk, vitatkoztunk éveken át, sajnáltam a gyereket, de megértettem a férjem szempontjait is.
Aztán meghalt az Édesanyám, amin lehetetlen túljutni, aminek fájdalma soha el nem múlik, legfeljebb csak enyhíteni, csillapítani lehet az idő múlásával, és ebben segített nekem a gyerekem és amitől fordulat állt be nálam is macskaügyben, ekkor jött az életünkbe Titu.
A férjem is már egyre gyengébben tiltakozott.
A lányom kiderítette, kinyomozta, lebeszélte, sőt levitte az egész családot valahová Kiskunfélegyháza egyik csöndes utcájába, megtekinteni a jövendő brit cicukánkat, aki akkor született és egy falatka volt, összesen hárman voltak testvérek az alomban, Titu az egyetlen kandúrka és két kislánycica testvére, a háromból ketten arany-cirmos britek, egy pedig ezüst-cirmos volt. Az a kis ezüstös akkor már elkelt, ahogy aznap Tituka is a miénk lett, csak várnunk kellett az elválasztásig. Azt az egyet máig nagyon bánom, hogy a másik aranycirmos kislánycicát nem vettük meg Titu mellé, kellett volna, együtt szépen nevelkedtek volna nálunk, de hát követ el az ember marhaságokat élete során, ettől nagyobbakat is.
Nagy boldogság volt amikor hazahoztuk, előtte bevásároltunk mindent ami szükséges volt és mindent olyat is, ami nem feltétlenül kellett a tartásához, de mentségünk volt az abszolút kezdő állattartók megkergülése, hogy a mi cicánknak aztán mindene meglegyen.
A neve tulajdonképpen Titkos lett /majd ebből jöttek a rövidítések Titi, Titu/, mert imádott elbújni, eltűnni, hiába ciccegtünk, hívogattuk, amíg ő nem akarta, az istennek sem jött elő.
Kezdtük kifigyelni a kedvenc helyeit, a könyvespolcok legalsó, földön lévő polcain, mivelhogy ezek voltak elérhetőek akkoriban egy falatnyi macskának, a könyvek tetejére bemászott, ugyanígy a sűrűn egymás mellett tárolt, tokban lévő bakelit hanglemezek tetejére, vagy a kanapén lévő díszpárnák mögötti rejtelmes sötétségbe, onnan lesegetett ki, ha felébredt, bezzeg amikor éhes lett vagy alomra kellett mennie, akkor nagy nyújtózkodások közepette előjött.
Ámulva figyeltem ennek az icuri-picuri kismacskának a tökéletességét, ahogy rögtön tudta hol az alom, az mire van és azonnal azt használta. Ha éhes volt úgy jelezte, hogy a lábszárunkba kapaszkodott, fájt piszkosul, és hónapokig sebesek voltunk, mert egy kiscica még nem húzza be a körmeit, de nem szóltunk egy szót sem, csak eltorzult képpel fejtettük le magunkról.
Mindig kézben volt, simogattuk, szeretgettük, játszottunk vele, madzagra kötött kis figurákat húzogattunk neki, macska ennyit még nem volt dédelgetve, mint ő.
Órákig el tudtuk nézegetni, egy tündéri kiscica volt, szépen gyarapodott, cseperedett.
Felnőtt korára egy igazi Herceg lett, hatalmas, méltóságteljes nagy cica, aki már nem szereti, ha állandóan simogatják, nem is hagyja, nem is igényli, csak akkor jön, amikor ő akar jönni /ellentétben a másik kettővel/, akkor is csak rövid időre felugrik az ölembe, amikor ülök a fotelomban, majd eltörik a lábam a súlya alatt, de nem szólok, örülök neki, akkor hagyja a simogatást, állvakargatást úgy 10 percig és vége, ennyi kellett neki, már megy is tovább valamelyik kedvenc helyére szundikálni, leginkább a számítógépeknél lévő forgószékeket részesíti előnyben, pont olyankor amikor nekünk is kéne, de hagyjuk, alkalmazkodunk, vagy valamelyik kanapé sarkát, esetleg egy fotelt, de olyan is van, hogy eltűnik valamelyik gyerekem szobájában, elhever az ágyukon, vagy alatta valahol, ahol nem zavarja a többi jövevény állatunk.
Esténként olykor-olykor a kanapén heverő, olvasó vagy filmet néző férjem sípcsontján szeret végigheverni, akinek szintén majd eltörik a lába, de ő is tűri, mert olyan ritkán fordul ez elő, hogy Titu keresi a testkontaktust velünk, hogy örülünk neki.
Néha rácsodálkozik Szafti és Csini együttjátszására, birkózásukra, fogalma nincs mi történik, hiszen ő nem macskákkal szocializálódott, hanem velünk, néha megpróbálják megkergetni őt, csak úgy játszásiból, néha ő is visszakergeti őket, akkor olyan, mintha egy tank zúdulna a két másik felé, meg is rémíti őket, vége is a próbálkozásuknak, de Titu igazából nem egy társasági cica, ő egy magányos, magának élő cicu.
Néha Falattal is összeszagolgatnak, Falat tiszteli Titut, volt idő amikor háromszor akkora volt, mint Falat, valószínűleg emlékszik erre kutyuskánk, szokott játszani a két másik cicával a kergetőzésben, de azt tudja, hogy Tituval nem lehet, őt békén kell hagyni, néha egy kis szagolgatás és kész.
Titu mostanra olyan, mint egy joviális, higgadt, nyugodt, sokat tudó bölcs buddha.
Nagyon szeretem, remélem boldog a cicaélete velünk és együtt leszünk még nagyon sokáig.
Vele /is/ teljes az életünk.