Első blogszülinapom van ma !!!

El sem hiszem, hogy egy év eltelt, és ma 1 éves a blogom!!!
Nagyon nagy kihívás volt elindítani, a kisebbik gyermekem ötlete volt, látta mennyi gasztroblogot nézegetek, írkálgatom ki a recepteket, nekiállok elkészíteni. Egyszer csak elkezdett unszolni, hogy mennyi receptem van, milyen jókat főzők, nekem is kéne egy ilyen blog stb.stb.
Én meg mondogattam, hogy fogalmam nincs hogy kell, nem értek a számítógéphez olyan szinten, nem beszélve a fényképekről, soha nem fényképeztem.
Nem törődött az ellenvetéseimmel.
Nekiállt és összeszerkesztette, imádtam a tervezési időszakot is, én csak terveztem, a gyerekem pedig megvalósította, mi legyen a kezdőkép, mert először természetesen nem a Mucha kép volt, hanem egy zöldség csendélet egy asztalon, az is tetszett, de ez az őszies hangulatú, csodás meleg színű, szecessziós Mucha kép lett a nyertes, amit azóta sem untam meg nézegetni.
Hogyan lettem Zsanuária?
Valaha régen, az első brazil teleregényben, amit a televízió leadott, a Rabszolgasorsban a gazdag Leoncio úr konyháján egy kövér fekete asszonyság volt a szakácsnő, akit Januáriának / fonetikusan Zsanuáriának hívtak, nos mivel egy ideje én sem vagyok egy nádszál karcsúság /fiatal lányként és fiatal házasként még az voltam, igaz akkor még főzni nem tudtam/ bár annyira dagi még nem vagyok, mint a sorozatban a hölgy, a férjem szokott viccesen így hívni, ha valami nagyon ízlett neki, vagy ha valamivel nagyon sokat sürgölődtem a konyhában. Igy adta magát az elnevezés.



Akkoriban fedeztem fel Max blogján a dagasztás nélküli kenyér elkészítési módját, ami annyira gusztusos volt, könnyedén és erőfeszítések nélkül készült, hogy meg is csináltam. Azontúl, hogy finom volt, az újonnan vett fényképezőgéppel /amivel a férjem lepett meg/ életem első gasztrofotóját is elkészítettem.
A belinkelés sem tűnt nagyon nehéznek, de azért hetekig kiabáltam, hogy jöjjenek segíteni, mert elfelejtettem, hogy is kell, hova is kell kattintanom, egy-két fázist tudtam, de a többit hirtelen nem, szóval eltelt egy kis idő, mire viszonylag olajozottan beindultam.




Szóval nagyon sokat köszönhetek, szinte mindent a családomnak, az indulás gyakorlati részét illetően.
Gondoltam, felviszem a sok-sok receptemet, fényképekkel, ha másra nem, arra biztosan jó lesz, hogy a gyerekeimnek megmarad, mintegy örökségként a család kedvenc vagy kevésbé kedvenc, ünnepi és hétköznapi ételeinek, süteményeinek elkészítési módjai, néha kis történetekkel színezve, amiből megtudják, milyen is volt  az üknagymamák, dédnagymamák konyhája, ételeik, szokásaik.
Szorgalmasan irogattam, főztem, fényképeztem, feltettem, eleinte nem minden nap, csak hetente háromszor. Az egész annyira izgalmas volt, emlékszem annyira izgultam, úgy dobogott a szívem minden egyes feltevésnél, elképzeltem ahogy az egész világ látja a receptjeimet, és persze sokáig nem történt semmi.
Kicsit csalódottan, de már nyugodtabban gondoltam végig, úgysem nézi ezt senki, mit izgulok ezen ennyire.
És akkor jött egy nagyon kedves megjegyzés Katától, amitől újra a torkomban dobogott a szívem, úristen  engem látnak, olvasnak, nem csak magamnak írok itt.
Idővel, szép lassan egyre többen látogattak, irogattak, egyre több blogtársat ismertem meg,  akikkel beszélgettem, rajtuk keresztül én is egyre több és több blog ismerője lettem, érdekes volt figyelni, ugyanazt az ételt hányan hányféleképpen készítik, megismertem számomra furcsa, ismeretlen fűszerekkel és hozzávalókkal készült extra ételeket is, amiket ugyan soha nem fogok megcsinálni, de ismerni azért jó.
Szóval kinyílt a világnak egy olyan szegmense számomra, amiről addig fogalmam sem volt.
És ez jó, nagyon jó. Élvezem, szinte lubickolok benne.
Sokat változtam, pedig abban az életkorban vagyok, amikor már állítólag nincsenek nagy változások.
Engem is, a családomat is meglepte ez a változás, ami végbement bennem ezalatt az egy év alatt, mert ez az igazság, hogy megváltoztatott a blogírás, nyitottabb lettem, barátságosabb, közvetlenebb, elfogadóbb.
Előtte nagyon szomorú voltam, 2005-ben meghalt az Édesanyám, iszonyú csapás volt, soha nem heverem ki az elvesztését, de ma már nagy nehezen elfogadom a megváltozhatatlant.
Az Édesapám még él, szerencsére most már velünk, így gondoskodhatok róla.
Ebben is segített a blog, segített visszanyerni a lelki egyensúlyomat.
Igen, újra kiegyensúlyozott ember lettem, élvezem az életemet a családommal, élvezem az életkoromat, ami hamarosan egy jelentős kerek szám lesz, de nem keserít egyáltalán, élvezem a jó ételeket, sütiket, desszerteket, mivel borzasztóan édesszájú vagyok, boldogan barátkozom aranyos, kedves hasonszőrű lányokkal, asszonyokkal, recepteket, eszméket cserélünk az élet dolgairól.
Jól érzem magam a bőrömben és ezt köszönöm mindenkinek, aki ide benéz és véleményt nyilvánít.
Irány a 2. szülinap!!!!