Egy kis beszámoló a viszontagságaimról....

Október 19-én félholtan a rémülettől jelentkeztem műtétre egy igen neves, jónevű budapesti kórház ortopéd ambulanciáján, ahol rajtam kívül minimum még 15 ember szintén aznapi műtétre jött, kinek csípő, kinek térdoperációja lett.
Nagyon profin, rendezetten ment minden a felvétel körül, 15 percen belül a kijelölt kórházi szobában volt mindenki, én egy négyágyasba kerültem, fürdőszobás-Wc-s szoba természetesen.
Még magamhoz sem tértem a kipakolástól már ott volt a műtős értem, az elsők között operáltak, nem volt érkezésem sokat agyalogni a történtek fölött. A saját kórtermi ágyamban toltak el liften és emeleteken a műtőkhöz - ki tudja mennyi műtő van itt, soknak kell lennie, mert sokan is voltunk, de orvoshiány sincs itt, rengeteg sebészt láttam, a szobában akikkel egy hétig együtt feküdtem mindenkit más műtött, de én voltam az egyetlen csípős, a többi térdes volt.
Az előkészítőben nem a műtős pakolja fel az embert a műtőasztalra, minden gépesítve van, egy hatalmasd kemény tábla csúszott alám és az ágy közé, majd a másik oldalon rácsúsztatott a műtőasztalra, ahonnan betoltak a műtőbe és kezelésbe vettek, az aneszteziológus meg az asszisztense, akik nagyon fitalaok voltak és ketten együtt 20 kiló lehettek vasággyal együtt, két fiatal gyerek, de végtelenül helyesek voltak, a végén meg is köszöntem nekik, hogy annyira gondoskodóak voltak.
Megkaptam a gerincérzéstelenítést amitől annyira féltem, de az ég világon nem éreztem semmit az egész alatt, állítólag egy kis bódulatban kellett volna lennem, de én végig éber voltam és figyeltem, de olyan csönd volt az egész műtét alatt, hogy hihetetlen.
Mire újra feküdtem az asztalon, betakartak melegítő fóliával, mert olyan hideg volt a műtőben, mint egy hűtőházban és egy paravánt helyeztek a mellkasomra, amitől nem láttam semmit a lábam felé, csak oldalra egy kicsit. Bejött a stáb, voltak vagy hatan, de mindenki úgy beöltözve, mintha egy idegen űrhajó személyzete lett volna, csak a szemük látszott ki, más semmi, fogalmam nincs melyik volt a sebészem, és mint az előbb írtam egy szó nem sok annyi nem hangzott el az egész műtét során, mindenki tette a dolgát hihetetlen profin, összeszokottan és kész.
Nem tudom mennyi ideig tartott az egész, mert elfelejtettem órára nézni az elején is, meg a végén is, egyszercsak vége lett, kitoltak és áthelyezett a gép az ágyaamba, majd visszatoltak a kórterembe.
Azonnal jött az ápolószemélyzet - itt belőlük sincs hiány - hozták az infúziókat, ki tudja mennyit, lógott ott több is. Óránként néztek rám rendben vagyok-e, éjszaka is, akkor egy férfiápoló volt ügyeletben, örülök, hogy már fiatal fiúk is választják ezt a szakmát, hozta a fájdalomcsillapító injekciót és akit megkértem, hogy a paplanhuzatból vegye ki a paplant, mert megsülök, nagyon melegem volt. Mondta, ha bármi van csöngessek, azonnal jön, de nem volt semmi, eltelt az éjszaka.
Pár napig nem kelhettem fel, mert mindenféle csövek lógtak ki belőlem, asszem a harmadik napon vették ki ezeket és innentől fel kellett kelni és kimenni pisilni. Már maga a felkelés érdekes volt, mert a két lábamat egyszerre és kinyújtva kellett kilendítenem - ill. kiaraszoltatnom az ágy szélére, majd könyöktámaszon valahogy feltápászkodni, no akkor azt hittem eldobom az agyam, iszonyúan fájt mindenem, főleg a csontjaim, mint akit kutyák rágtak össze, annak ellenére, hogy állandó fájdalomcsillapításban voltam. Mindegy meg kellett csinálni, ez nem volt kívánságműsor.
nagyon helyes nővérek voltak és az egyszem fiú is, le a kalappal előttük, rengeteget segítettek, gondoztak, törődtek velem, de mindenki mással is.
Aludni nem tudtam egyik éjszaka sem, őrület volt és főleg baromi hosszú mire újra világos lett.
Nem beszélve az érkező mentőautók sivításáról, ugyanis ez a kórház 24 órában baleseti ügyeletes is. Éjjel nappal hozták az embereket, ki a csuklóját törte, ki a csípőcsontját meg ki tudja miét, nagyobb forgalom volt mint a nagykörúton csúcs idején.
Bő egy hétig voltam itt a kórház szinten, utána átszállítottak ugyanennek a kórháznak a rehabilitációs részlegébe, ahol egy 3 ágyas szobába kerültem, itt csak mosdó volt, sajna a wc és fürdő kint a folyosón. Itt a második hét után leszedték a kötést, ami egyébként is mindig egyre vékonyabb lett már, és innentől szabadon volt. Szépen gyógyultam, persze hozzásegítettem spec. krémmel is, ami segítette a gyógyulását. Eleinte itt sem aludtam, de aztán szóltam és kaptam valamit minden este, amitől pár órát végre beájultam.
A következő tortúra, hogy minden nap jött a gyógytornász és először finoman, majd kevésbé finoman megkezdődött a kínzatás. Itt már nem a sebem fájt annyira, mint az izomláz, mert hogy ezek az izmaim sehol nem voltak, még most se nagyon vannak.
Itt két hetet töltöttem el, itt is nagyon helyes ápolószemélyzet volt, figyeltek mindenre.
A végén tudtam meg az osztályvezetőtől, hogy itt is van 1 ágyas fürdőszobás szoba !!!! amikor jövök a másik oldalammal és már tudom a műtéti időpontot, egyszerűen csak fel kell hívjam és rezerválja azt részemre. Kár hogy előre nem tudtam ezt.
Végül két hét után magánmentő szállított haza, egészen a nappalimig toltak, ugyanis hat hétig nem ülhetek gépkocsiba, csak fekvő helyzetben vagyok szállítható, legközelebb dec. 4-én szintén magánmentővel megyek a kontrollra a sebészhez, aki egy friss röntgen után fogja megmondani mennyire terhelhető már az oprált lábam.
csak nyújtott lábbal ülhetek le, állhatok fel, magasított wc-re ülhetek, a fotelomat is tele kellett pakolni cuccokkal, amire ráülhetek, mert a csípőmnek magasabban kell lennie mindenképpen és 90 fokot nem zárhat be a felsőtestemmel.
Egy bajom van csak, hogy alig bírok ülni, ami szerintem a hirtelen megcsoffadásomnak köszönhető, nyomódnak a fenékcsontjaim ami nem kellemes. Itthon derült ki, hogy 20 kilóval lettem kevesebb ezalatt a pár hét alatt.
Feküdni a legjobb, de muszáj fent lenni is, egyre többet.
Semmilyen kaját nem engedtem behozni, csak innivalót, mert abszolút elég volt a kórházi koszt, ami hol szörnyű volt, hol elfogadható, hol kifejezetten finom, állítólag mindig más szakács főzött, nos volt köztük egy aki egyáltalán nem tudott főzni, olyan főzelékek jöttek, amiben megállt a kanál, tele volt keményítővel.
Készítettem pár képet az ételekről, a reggelik/vacsorákról, meg az ebédekről, persze sokról meg nem, mert ami ízlett nagyon azt olyan hirtelen ettem meg, hogy elfelejtettem lefotózni.


Végül hazatértem az új házikómba, amit még nem igazán érzek "otthonnak", inkább, mintha vendégségben lennék valakinél, hiába a saját holmijaim vesznek körül.
A gyerekeim emberfeletti munkát végeztek, persze van még egy kis rumli, de lassan alakul szépen, ahogy idejük és pihentségük engedi.


Summa summárum a jobb lábam egyáltalán nem fáj már, a sebem csodaszép, ha lehet egy hatalmas vágásra ezt kijelenteni, viszont a bal lábam igen, hogy a fene egye meg, mert hogy most az tehelődik duplán, állandóan emlékeztet, hogy ugyanez mégegyszer meg fog történni velem, brrrr. sajna már tudom mi vár rám, de muszáj átesnem rajta, pont azért, hogy ne fájjon.
Hogy mikor kerülök szabadlevegőre gőzöm nincs, egyelőre nem is kívánkozom ki, főleg, hogy ilyen hideg lett.